Los Angelesben nem sűrűk a viharok, ma mégis jól elkaptam egyet, ráadásul nem volt nálam semmi, amivel védhettem volna magamat. Zacktől indultam hazafelé egyetlen rövid ujjú pólóban, mikor az eső rám zúdult. Ha a temérdek víz nem lett volna elég, a majdhogynem orkán erejű szél még a fejemet is levitte kis híján. Mivel Zackhez már nem akartam visszamenni, mert a laktársa, akit nem igazán kedvelek, nemsokára hazaérkezik, maradt Apa munkahelye. Mert az biztos, hogy ilyen ítéletidőben én haza nem gyalogolok.
Nem szoktam sűrűn benézni Apához, hiszen általában elfoglalt, folyton pacienseket fogad, így nem nagyon van ideje engem is behívni. Valószínűleg ma is teljesen be van táblázva, de maximum megvárom a váróban, amíg eláll az eső. Legalább addig is beszélhetek Beth-el, hogy megtudjam, mi újság Trevor, a zsémbes portás háza táján. Elizabeth, Apa titkára öt évvel idősebb nálam, és már legalább két éve dolgozik az épületben, rögtön meg is találtuk a közös hangot.
Belépni az üvegajtón maga volt a megváltás. Egy sóhajtással beletúrtam a vizes hajamba, ami most inkább látszott sötétbarnának, mint szőkés barnának. Amin megtöröltem a talpamat az előtérbe helyezett Trevor meg is jelent. Egy morgással vette tudomásul, hogy csak én vagyok, és nem valaki „fontos ember”. Vizes cuccaimban végigcaflattam a folyosón a lifthez, a takarítók legnagyobb örömére, hogy feljussak a harmadik emeletre. Mikor a lift egy döccenéssel megállt, az ajtók kitárultak, és szembe találtam magam az ismerős nővel a pult mögött.
- Szia ! - üdvözölt Beth vidáman. Az eső okozta idegesség miatt morcosan ugyan, de rámosolyogtam.
- Szia, Beth, Apánál vannak? - érdeklődtem a folyosó végén lévő ajtó felé bökve, mire Elizabeth pötyögni kezdett a gépén, majd pillanatokkal később ismét felpillantott rám barna szemeivel.
- Kellene bent lennie, de még nem érkezett meg az illető - közölte tárgyilagosan, aztán rám mosolygott. - Szerintem bemehetsz hozzá!
Utoljára rámosolyogtam, majd indultam Apa terme felé. Az szoba ajtaja üvegből volt, de egy fólia elhomályosította a belátást, így nem látszott kívülről semmi. Kopogtam hármat, hogy Apa tudja, én jöttem. Rövid szöszmötölés után ajtót nyitott, belógtam mellette, a táskámat pedig ledobtam a sarokba. A tekintetem a bekapcsolt tv-re vándorolt, hol éppen a mai időjárásról beszéltek. A hölgy szerint leghamarabb éjjel állat el az eső.
- Mikor jössz ma haza? - kérdeztem az elkeserítő hírek hallatán. Nem túlzottan akartam esőben bandukolni egészen hazáig, a metró megálló pedig majdnem a házunknál áll.
- Még két embert fogadok ma - simogatta meg a fejemet, majd helyet foglalt bőrfotelében, én pedig a kanapé szélére húzódva, vigyázva, hogy a vizes ruhám a lehető legkevesebb helyen érintkezzen a bőrfelülettel. - Illetve lehet, hogy csak egyet. Jelenleg egy fiúnak kéne itt ülnie már fél órája, nem hiszem, hogy eljön ma már.
A rövid, vállig érő hajamat felfogtam egy kis copfba, hogy ne ragadjon vizesen az arcomba, közben pedig válaszoltam az Apa által feltett kérdésre, hogy hogyan telt a napom. Miután az övéről kérdeztem, kivettem a rajzfüzetemet a táskámból, és örültem, hogy az eső nem tett kárt benne. A füzettel és egy ceruzával visszaültem a kanapéra. Az ablakon lecsorgó vízcseppeket kezdtem rajzolgatni, míg Apa csendben rendezte az iratait. Körülbelül negyedóráig voltunk elfoglalva mindketten, aztán a csendet megtörte az ajtó nyitódása, ami arra ösztönzött, hogy felnézzek. Egy fiú lépett be a szobába, haját kicsit lelapította az eső, szeme alatt halvány karikák látszottak, és legalább két napja nem borotválkozhatott.
- Üdv, Dr. Robert Lester-t keresem! - jártatta barna szemeit közöttünk. Ujjammal Apára mutattam, így teljes testével felé fordult.
- Én volnék - bólintott Apa, és felkelt a foteléből, hogy kezet rázhasson a fiúval. - Robert.
- Justin Bieber - felelt a srác, de valószínűleg Apa ezt már rég tudta.
Szedni kezdtem a cuccaimat, hogy kint várhassam meg Aput, hogy aztán hazafuvarozzon.
